Tegnap este fél nyolckor elindultunk egy kis erdőbe Danival, a túravezetővel. Mikor elindultunk, mindenki hulla volt, senki nem akart már annyit sétálni, főleg, hogy egy dombon kellett felmásznunk, hogy bejuthassunk az erdőbe. Nem sokkal később odaértünk az erdőbe és Dani megállt előrehívta a Lillát és Éva nénit. Onnantól kezdve ők voltak a főnökök, a túravezetőnk pedig elfutott előre. A kicsik nagyon féltek, ugyanis egyesével mehettünk onnan tovább és úgyis csak akkor, ha az, aki elindult, már nem látszott. Erre a félelemre rátettek még páran a rémtörténetekkel. Lassan mi is sorra kerültünk és elindultunk az úton végig „egyenesen előre mindig csak előre” ahogy a mondás tartja - bár a végén volt egy kanyar. Sokan tényleg nagyon féltek, hogy: „fú most mi lesz, ha elindulunk? Valaki beránt minket a bokorba? Valaki megijeszt? Talán bántani fognak?”. Hát igen, ezek ilyen tipikus emberi félelmek, de akinek volt esze arra gondolt, hogy sötétben is ugyanolyan az erdő, mint nappal, csak éppen nem látunk szinte semmit. Mire én elindultam, már a csoport 95%-a elment. Nagyon figyeltem, mert gondoltam, hogy elbújnak és a végére sikerrel jártam, mert hallottam, ahogy a kanyar után a fák között mocorogtak és beszélgettek azok, akik már odaértek, éppen ezért engem nem tudtak megijeszteni. Elmondták, hogy nem is az volt a cél, hogy minket megijesszenek, hanem hogy összejöjjünk egy helyre, és a kísérő tanárokat megijesszük. Ez a megijesztés szerintem nem nagyon jött össze a kicsik miatt, ők nem tudtak egyszerűen csendben maradni és nem tudták a lámpákat se lekapcsolni.

Ezután világító labdákat kellett keresnünk, én sikeresen nem találtam egyet se. Ahogy futottunk előre, volt egy elágazás jobbra és balra előttünk pedig egy búzatábla volt. A Petike egyenesen befutott a búza közé, onnan pedig jobbra futott. Mindenki ment utána és találtak egy újabb világító labdát. Észrevettük, hogy a többiek nem jönnek utánunk ezért visszamentünk hozzájuk. Amint visszaértünk, hozzánk vágták már majdnem szó szerint azt a szabályt, hogy csak akkor megyünk el, bármerre ha a túravezető azt mondja, arra menjünk. De végül kiderült, hogy jó irányba mentünk, szóval kétszer annyit gyalogoltunk.

Mikor elindultunk vissza, - mármint arra, amerre először elindultunk -, egy kört kellett alkotnunk. Dani körbement és egy madzagot körbehúzott, hogy mindenki fogja, így jött ki a kör. Ahogy meglett a kör kellett egy bika, akit a Bence játszott el. Neki az volt a dolga, hogy fusson körbe a madzag mentén és fogja meg valaki kezét, de mikor a bika oda akart nyúlni a kezünkhöz, elvehettük, de utána rögtön meg kellett fogni a kötelet, hogy nehogy leessen, ugyanis akkor a bika kiszabadul, viszont ha valaki kezét megfogja, akkor az lesz a bika. Elég jó volt ez a játék, sokat röhögtünk miközben játszottuk.

Mikor befejeztük ezt a játékot és letettük a madzagot Dani azt mondta, hogy meg tudja állapítani, hogy közöttünk ki az, aki csal és hazudik. Mindenkinek be kellett csukni a szemét és Dani közbe járkált és folyamatosan kérdezte, látjuk-e mit csinál. Természetesen a válasz mindig a nem volt. Hamar kinyithattuk a szemünket és kiderült, hogy ez hazugság, mert csak a kötelet akarta összeszedni a földről. Sokan mondták ez mekkora hülyeség, de elmagyarázta ez mire jó. Azt mondta azért kell ez, mert azt tapasztalta, hogy ha mondja, hogy összeszedi a kötelet, mindenki elkezdi felkapni a kötelet és rángatni.

A következő játék ilyen terminátoros játék volt vagy legalábbis olyasmi. Ennek a játéknak a lényege az volt, hogy két csapat volt, és mindkét csapatban volt egy terminátor. A terminátorok külön álltak, a csapatok tagjai pedig egy-egy helyre. A csapattagok dolga az volt, hogy körbeálljanak, a kezük befelé legyen és szorítsák össze a vállaikat és lábaikat, hogy az ellenséges csapat terminátora ne tudjon bejutni. A nehézség az volt, hogy a kezünket nem lehetett használni - se a csapattagoknak se a terminátoroknak. Ez se volt az utolsó játék, mert újra kört kellett alkotni.

Most más volt a feladat, mégpedig az, hogy Dani hozott egy felfújható labdát, ami világít néha, vagyis időnként. Ezt a labdát kellett körbeadni, és akinél kigyulladt a fény, kiesett, és akinél kialudt, szintén kiesett. Végül mikor ezzel a játékkal is végeztünk, elindultunk vissza a szállásra, de már este 10 óra volt. Azt mondta a túravezető, hogy mutat egy rövidebb utat, de a végére ez lett a hosszabb. Ezen az úton, ami hosszabb volt, mint az ahol odamentünk összebarátkoztunk a pécsiekkel is. Már nagyon fáradt volt mindenki, alig vártuk, hogy hazaérjünk. Annak a dombnak a „tövében”, amin le kellett jönnünk megálltunk egy kicsit. Itt telefonált Dani az egyik cég buszosának, hogy lassabban jöjjön, mert az úton fogunk menni. Hát szép, lassan de elindultunk végre vissza Alsómocsoládra, de a buszos kicsit se jött lassan, majdnem magával rántott minket a szél, ahogy elment mellettünk. Ahogy visszaértünk a szállásra, mindenki igyekezett vissza minél hamarabb a szobájába. Fél 11 volt, mire visszaértünk. Ilyenkor még a Katáék nagyban szórakoztak és röhögcséltek. Már hajnali 1óra volt mikor végre sikeresen el tudtunk menni, fürdeni. Ezután még mindig a folyosón futkostak páran és kiabáltak meg mindenhova bekopogtak. Mikor befutottak mindannyian a 12-es szobába, hogy megnézzék, hogy énekelnek a részegek. Az egyik részeg pókembernek képzelte magát és elkezdett felmászni az emeletre. Patrícia néni ezt megunta és lekiabálta mindenki fejét, hogy menjenek aludni a részeget pedig elzavarták. Mi négyen a szobánkban már meguntuk, hogy nem tudunk egyszerűen aludni és elkezdtünk szóláncozni. A végén a szólánc kellős közepén aludtunk el.

LAKATOS Gabriella

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.